Péntekre új gyerek

Péntekre új gyerek

A négyéves Matthew rossz kedvvel jött ki az óvodából. Az anyja bekötötte a gyerekülésbe, elindultak haza, és a hátsó ülésről megszólalt egy vékony hang: „Gyűlöllek.” Az anya nem szólt semmit. Nem kérdezett rá, nem magyarázkodott, nem sértődött meg hangosan. Csak vezetett tovább.

Otthon Matthew ledobta a hátizsákját, és bejelentette a szokásos délutáni kérését: kekszet kér, tejjel. Az anyja nyugodtan ennyit mondott: „Ma nem lesz keksz és tej.” Aztán hátat fordított, és átment a másik szobába. Matthew utána. Miért? Az anyja megismételte ugyanazt a mondatot, és megint elment. Harmadszorra a kisfiú már a lábába csimpaszkodott, és azt hajtogatta, hogy ő ezt nem érti, mert ilyen még soha nem történt vele. Ekkor az anyja leguggolt hozzá, és megmondta az igazi okot: nem szerette, ahogy a kocsiban beszélt vele.

Ami ezután jött, az egy teljes összeomlás volt. Sírás, bocsánatkérés, ölelés. Az anya elfogadta a bocsánatkérést, megölelte, tényleg megbékélt vele. Aztán Matthew feltette az utolsó kérdést: akkor most megkaphatja a tejet és a kekszet? „Kicsim, azt mondtam, hogy nem.” És nem kapta meg. Kevin Leman ezt a történetet a könyve elején meséli el, és utána egyetlen kérdést tesz fel: szerinted ez a kisfiú kétszer is meggondolja majd, mielőtt legközelebb így beszél az anyjával?

Leman könyve arról szól, hogy a gyerek viselkedése nem a gyerekben dől el, hanem abban a fél másodpercben, ahogy a szülő válaszol rá. Három nagy kérdésre keres feleletet. Miért ismétli meg a gyerek pontosan azt, ami eddig bevált neki? Mit tegyünk a kiabálás, a fenyegetés és a hosszú magyarázkodás helyére? És mennyi ebből működik ma, mennyi pedig egy 2008-as amerikai könyv szemlélete, amit magyar szülőként jobb, ha nem veszel át.