Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje

Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje — összefoglaló

A főnök, aki lehordott, és a barát, aki nem segített

Képzeld el, hogy a főnököd egy anyagot kér tőled reggelre. Közbejön három tűzeset, az anyag pedig nem készül el. Másnap a főnök meghallgat harminc másodpercet, aztán leint. „Nem érdekelnek a magyarázataid. Mit gondolsz, miért fizetlek? Azért, hogy egész nap üldögélj?” Mielőtt bármit mondhatnál, hátat fordít. „Hagyd.”

Amikor hazaérsz, és elmeséled valakinek, hogy mi történt veled, figyeld meg, milyen válaszokat kapsz.

„Ne csinálj ebből ügyet, nem ér ennyit.”

„Az élet már csak ilyen, fel a fejjel.”

„Tudod, mit? Holnap bemész, és megmondod neki, hogy...”

„Miért nem szóltál előre, hogy nem lesz kész?”

„Próbáld megérteni, ő is nyomás alatt van.”

„Jaj, te szegény. Ez rettenetes.”

„Nem lehet, hogy ez valahol az apáddal kapcsolatos?”

Egyik sem segít. A tagadás után dühösebb vagy, a szánalom után szánalmasnak érzed magad, a tanács után már meg sem szólalsz. Aztán a nyolcadik változat, amikor a barátod csak ennyit mond: „Ez pokoli nap volt. Még végig sem hallgatott.” És valami kienged benned. Semmi nem oldódott meg. A határidő továbbra sincs teljesítve, a főnök is bunkó. Mégis levegőt kapsz.

Ez a gondolatkísérlet nem vezetőképzőből származik. Egy 1980-as szülői kézikönyv első fejezetében áll, és arra szolgál, hogy a felnőtt olvasó a saját bőrén érezze, mit tesz a gyerekével minden nap.

A könyvet Adele Faber és Elaine Mazlish írta. Mindketten Haim Ginott gyermekpszichológus tanítványai voltak, évekig szülőcsoportokat vezettek. Amit leírtak, nem íróasztal mellett született: több száz szülő kipróbálta, és visszavitte a csoportba, hogy kielemezzék az eredményeket. A szerzőpáros könyvei több mint négymillió példányban keltek el, harminc nyelven, a könyv pedig évtizedek óta ott van a magyar bestsellerlistákon is.