Az írásról

Egy ember az út szélén

1999 nyarán egy ötvenkét éves férfi sétált a maine-i 5-ös út szélén, a kora esti fényben. Sovány volt, szemüveges, kicsit imbolygott a járása, ahogy a puha földpadkán lépkedett. Stephen Kingnek hívták, és aznap délután épp a legjobb formájában dolgozott egy könyvön az írásról. Most szünetet tartott. Kiment a házból, kiengedte a kutyáját, és elindult a megszokott négy mérföldes körén. Tudta, hova lép. Ezt az utat ismerte.

A domb tetejéről egy kék furgon bukkant elő. A sofőr, egy Bryan Smith nevű férfi, nem az utat nézte, hanem hátrafelé, mert a rottweilere, Bullet, áthuppant a hátsó ülésre, ahol egy hűtőtáskában hús volt, és a kutya az orrával bökdöste a tetejét. Smith hátrafordult, hogy ellökje a kutya fejét, és közben átért a domb tetején, le a padkára. King padkájára. Volt talán háromnegyed másodperce, hogy felfogja, mi közeledik. Épp annyi, hogy azt gondolja: úristen, mindjárt elüt egy iskolabusz. Aztán már a levegőben volt, négy métert repült át a furgon fölött, és egy kőrakás mellett ért földet, alig arasznyira a sziklától, ami megölte volna. Az orvosa később azt mondta neki: az utolsó pillanatban biztos kicsit balra fordultál, mert ha nem, most nem beszélgetnénk.

A lába öt-hat helyen tört el, a tüdeje összeesett, a feje felhasadt. Smith közben egy közeli kövön ült, a botját az ölében tartva, és kedélyesen mondta, hogy úton a segítség. Később elárulta a nyomozónak, hogy azért indult el aznap a táborhelyről, mert „azokból a csokiszeletekből" akart venni a boltban. King, amikor pár héttel később meghallotta ezt a részletet, arra gondolt, hogy majdnem megölte egy szereplő, aki mintha az ő egyik regényéből lépett volna ki. Majdnem vicces. De most ott feküdt az árokban, és nem tudta, fog-e még valaha írni. Az élet nem azért van, hogy az alkotást szolgálja. Pont fordítva. Ezt a mondatot King a balesete előtt írta le, és a baleset után tanulta meg igazán, mit jelent.