Az élő agy

Az élő agy — összefoglaló

A kisfiú, akiből hiányzik a fél agya

Matthew hároméves volt, amikor a roham percenként visszatért. Egy ritka gyulladás az agya egyik felét lassan felzabálta, a kis teste pedig három éven át évente tízszer került kórházba. Az orvosok Albuquerque-ben már mindent kipróbáltak. Maradt egyetlen lehetőség, és az olyan brutálisan hangzott, hogy a szülők alig merték kimondani: kivenni a kisfiú fél agyát. Nem egy darabkát. Az egész bal vagy jobb féltekét.

A baltimore-i műtét után Matthew nem tudott járni, beszélni, a vizeletét sem tudta tartani. Aztán jött a napi gyógytorna, és három hónap múlva pontosan ott tartott, ahol egy korabeli gyereknek tartania kell. Ma egy étteremben dolgozik, telefonál, vendégekkel beszél, ügyeket intéz. Aki találkozik vele, fogalma sincs róla, hogy a koponyájában egyetlen agyfélteke van. Az édesanyja egyszer így foglalta össze: ha valaki nem tudná, sosem jönne rá.

Van egy szép párhuzam erre az emberi történelemből. A második világháború után Japán több ezer katonai mérnökkel maradt, akiket korábban a hadviselésre képeztek ki. Tokió nem hagyta veszni őket: a vadászgépek tervezőit átirányította a Sinkanszen gyorsvonat megépítésére, és az áramvonalas repülőgépek mesterei áramvonalas vonatkocsikat kezdtek építeni. A város kardból ekevasat kovácsolt. Pontosan ezt teszi az agy is, amikor a céljaihoz igazítva újraosztja a meglévő erőforrásait.

Ez a könyv erről az egyetlen, megdöbbentő tényről szól. Az agyad nem egy kész, lezárt áramkör, amit a genetika beforrasztott a koponyádba. Sokkal inkább egy élő, lélegző város, amely minden nap újrarajzolja a saját utcáit aszerint, hogy hol jársz, mit csinálsz, kivel találkozol. Egy okostelefonból nem tudnál kivágni fél áramkört abban a reményben, hogy még tudsz vele telefonálni, mert a hardver törékeny. Az élő anyag viszont kitart. David Eagleman idegtudós ezt egy új szóval írja le: az agy nem hardver és nem szoftver, hanem élő huzalozás. Három nagy kérdésre keresi a választ. Hogyan találja ki magát az agy a tapasztalatból? Miért válik a gyermeki rugalmasság felnőttkorra szakértelemmé, de egyben merevséggé? És mit kezdjünk azzal a felismeréssel, hogy te magad sem vagy más, mint mindannak az összege, amivel valaha érintkeztél?