A csábítás művészete

A csábítás művészete Robert Greene

A trón mögötti királynő

Kr. e. 41. nyarán Kleopátra egy aranyozott hajó orrán áll a tarsusi folyón. A vitorlák bíborszínűek, az evezők ezüstösen villognak, az illatosított levegő mérföldekről érződik. A partokon összegyűlt tömeg úgy véli, Venus istennőt látja. A római hadvezér, Marcus Antonius, aki elvileg azért hívatta magához az egyiptomi királynőt, hogy számon kérje rajta politikai hibáit, csak áll a fogadócsarnokában. Vár. Aztán még egy kicsit vár. Kleopátra nem jön. Helyette egy meghívó érkezik: a királynő szívesen látja a hajóján vacsorára.

Antonius felszáll a hajóra. Egy úszó templomba lép. Az asztalok ezüsttel terítve, a fáklyák úgy elrendezve, hogy Kleopátra alakját mintha aranyfényben fürdetnék. A királynő nem nagy szónok. Nem olyan gyönyörű, mint amilyennek a legendák leírják, tulajdonképpen inkább átlagos külsejű. Plutarkhosz, aki közel egy évszázaddal később pontos feljegyzéseket készített róla, kifejezetten megjegyzi, hogy szépsége egyáltalán nem volt összehasonlíthatatlan. De ahogy mozog, ahogy beszél, ahogy minden mondata titkos értelmet nyer a szemében, ahogy egy óvatlan pillanatban megemlíti, hogy Antoniust már régóta istennek tartja, a férfi úgy érzi, még sosem látta a világot ilyen élesen.

Három nap múlva ő lesz az, aki könyörög neki, hogy maradjanak együtt. Tíz év múlva Kleopátráért feladja a birodalmat. A császári esélyeit. A feleségét. A családját. A saját életét. És ami a legdöbbenetesebb, a saját katonái előtt sem győzte meg senki arról, hogy ez hiba lenne. Ő maga akarta. Egy életen át szerelmes volt.

Kleopátra nem szépségével győzött. Nem is pénzzel, hatalommal vagy fenyegetéssel. Valami olyat tett Antoniusszal, amire sem a római hadvezérek, sem a kortárs történetírók nem találtak szavakat. Ő csábított. Nem trükkökkel, nem hiúsággal, hanem egy olyan tudatos és végletesen kiművelt képességgel, amit ma szinte senki nem ismer, noha mindannyian vágyunk rá.