Zaj

Két ember, ugyanaz a bűn, két élet

Két férfi áll a bíróság elé, néhány hónap különbséggel. Mindketten ugyanazt tették: hamis csekket váltottak be, az egyik 58 dollár, a másik 35 dollár értékben. Apró bűn, szinte komikus összegek. Aztán jön az ítélet, és itt szakad ketté a két élet. Az egyik harminc napot kap. A másik tizenöt évet. Tizenöt évet egy ötvennyolc dolláros csekkért.

Nem tévedés, nem sajtóhiba. Marvin Frankel amerikai szövetségi bíró gyűjtötte össze ezeket az eseteket az 1970-es években, és attól kezdve nem hagyták nyugodni. Rájött valamire, amit addig senki nem mert kimondani: a börtönben töltött évek száma sokszor nem a bűntől függ, és nem is a vádlottól. Hanem attól, melyik bíró asztalára kerül az akta. Frankel ezt „törvények kormányzatának álcázott önkényes kegyetlenségnek" nevezte. Ma úgy hívnánk: a vádlott sorsa lutri. És ez a lutri nem a tárgyalóteremben kezdődik, hanem akkor, amikor az ügyét kiosztják.

Daniel Kahneman, a Nobel-díjas pszichológus, két szerzőtársával, Olivier Sibonyval és Cass Sunsteinnel pontosan erről írt egy egész könyvet. A címe egyetlen szó: Zaj. És bár a tárgyalóteremből indul, hamar kiderül, hogy rólad is szól. Az orvosodról, aki ránéz a leletedre. A főnöködről, aki értékeli a munkádat. Rólad, amikor a holnapi határidőt megbecsülöd. Mindenhol ott a zaj, és sokkal több belőle, mint hinnéd.

Mi az a zaj, és miért nem vettük eddig észre

Hogy megértsd a zajt, képzelj el egy céltáblát hátulról. Nem látod a középpontot, csak a lövedékek nyomait a lemez túloldalán. Ha a lyukak szorosan egymás mellett vannak, de oldalt, akkor a lövész következetes, csak rosszul céloz: ez a torzítás. Ha a lyukak szanaszét szóródnak, akkor a lövész kiszámíthatatlan: ez a zaj. A trükk a következő: a szórást akkor is látod, ha fogalmad sincs, hol a középpont. Nem kell tudnod a helyes választ ahhoz, hogy lásd, mennyire nem értenek egyet a szakemberek egymással.