Tizenkettő és fél

Huszonéves vagy, és a régi osztálytársaid sorra orvosok, ügyvédek, befektetési bankárok lesznek. Te közben az apád borszaküzletében pakolod a polcot, és amikor beugranak egy láda pezsgőért, hogy megünnepeljék a saját sikerüket, te cipeled a rekeszt a kocsijukhoz. A tekintetükben ott a szánalom, egy csipetnyi felsőbbrendűséggel keverve. „Szegény Gary, lemaradt”, ezt olvasod ki belőle.

Gary Vaynerchuk pontosan ezt élte át a húszas évei közepén, és valami furcsa történt benne. Nem omlott össze, és nem is gyűlölt meg senkit. Egészséges sértődöttséget csinált belőle, ahogy ő nevezi, egy kis tüskét a vállán, ami hajtotta előre. Aztán bevetette az empátiát is: „Honnan tudhatták volna, hogy a legnagyobb magaslatok felé tartok?” Volt egy terve, amiről ők nem tudtak. A 22 és 32 éves kora közötti tíz évet tudatosan az apja vállalkozására szánta, köszönetképpen a szüleinek a kivándorlásért. Soha nem érezte úgy, hogy lemaradt, mert nyolcvan-száz éves távlatban gondolkodott, nem a következő osztálytalálkozóig.

Ez a könyv erről a furcsa belső nyugalomról szól, és arról, hogy honnan jön. A *Tizenkettő és fél* Vaynerchuk hatodik üzleti könyve, és a legszemélyesebb. Az állítása egyszerre kényelmetlen és felszabadító: az érzelmi készségek, a hála, az empátia, az önismeret nem kedves díszítőelemek a kemény üzleti tudás mellett. Ezek hajtják az egészet. A vezetők azért fektettek beléjük keveset évtizedeken át, mert nem férnek bele egy táblázatba, és nem tanítják őket az MBA-n. Pedig pontosan ezek a mérhetetlennek tűnő dolgok mérhetők ott, ahol számít: a megtartott munkatársakban, a jó döntésekben, a kiégés nélküli kitartásban.