Pozitív fegyelmezés

Pozitív fegyelmezés — összefoglaló

Jane Nelsen egy este ráförmedt a nyolcéves lányára. Nem finoman. Azt mondta neki: „Mary, te egy elkényeztetett kis dög vagy.” Mary, aki otthon már százszor végigvette a helyreállítás lépéseit, azonnal visszavágott: „Jó. De aztán ne gyere ide bocsánatot kérni!” Nelsen erre még rátett egyet. „Ne aggódj, nincs rá esély, mert eszembe sincs bocsánatot kérni.” Aztán csak egy becsapott ajtó volt.

Amikor a düh elszállt, Nelsen felment a lányához. Mary az ágyon ült, kezében egy fekete filctoll, és éppen a Pozitív fegyelmezés első kiadását firkálta tele. A margóra ezt írta: „Hülyeség!”

Ezt a könyvet ő írta. Ő tartotta a tanfolyamokat róla szerte a világon. Hét gyereket nevelt fel, családterapeuta, doktori fokozattal. És mégis ott állt egy becsapott ajtó előtt, a szájában azzal a mondattal, amit ő maga tanított meg mindenkinek elkerülni. Öt perccel később Mary visszajött, átölelte, és annyit mondott: „Anya, bocsánat.” Nelsen azt válaszolta, hogy ő is bocsánatot kér, mert azt kérte a lányától, amire ő maga sem volt képes abban a pillanatban: hogy uralkodjon magán.

Nelsen ezt a jelenetet nem véletlenül írta bele a saját könyvébe. Pontosan ott van a különbség a fegyelmezés két világa között. Az egyikben az a cél, hogy ne hibázz. A másikban az, hogy tudd, mit kezdj a hibáddal, amikor mégis megtörtént.

A könyv egyetlen kérdésből indul, és ez a kérdés kellemetlenül pontos: ahhoz, hogy valaki jobban viselkedjen, tényleg először rosszabbul kell éreznie magát? Innen három nagy szál indul. Miért szűnt meg egyik napról a másikra az automatikus engedelmesség, és mi jött a helyébe. Mit üzen valójában az a viselkedés, amit rossznak nevezünk. És milyen eszközök maradnak, ha a büntetést és az elengedést is levesszük az asztalról.