Feljegyzések az egérlyukból

Feljegyzések az egérlyukból — összefoglaló

Egy pétervári kishivatalnok hónapokig spórol egy hódprémes gallérra. Kölcsönkér a felettesétől, írásos elismervényt ad róla, és két éjszakát nem alszik a szégyentől. Eladja a régi mosómedvegallérját, sárga kesztyű helyett feketét vesz, mert a sárga túl hivalkodó. Csontgombos inget szerez hozzá. Aztán kimegy a Nyevszkij sugárútra, és nekimegy a vállával egy tisztnek.

Ennyi a terv. Nem üti meg, nem szólítja meg, nem hívja ki párbajra. Csak nem lép félre. A tiszt évekkel korábban egyszer megfogta a vállánál, és arrébb tette, ahogy az ember egy széket tesz arrébb az útból. Rá se nézett. A hivatalnok ezt nem tudja lenyelni, és nem is az arrébb tevés bántja igazán. Az bántja, hogy közben észre sem vették. Amikor a sokadik nekifutásra végre összeütközik vele, hazamegy, és olasz áriákat énekel. Győztesnek érzi magát. A tiszt közben szinte biztosan meg sem érezte.

Ismerős a mechanizmus? Nekem nagyon. Nem a hódprém és nem a sugárút, hanem az, hogy hetekig forgatsz magadban egy sérelmet, amit a másik fél már aznap este elfelejtett. Dosztojevszkij 1864-ben írta meg ezt az embert, és azóta sem rajzolta meg senki pontosabban.

Ez a könyv három kérdésre keres választ, és mindhárom kellemetlenül közel van hozzánk. Miért bénít le a sok önelemzés ahelyett, hogy segítene? Miért választjuk néha tudatosan azt, ami rosszat tesz nekünk? És miért pont azokat a pillanatokat rontjuk el, amikor valaki tényleg közel kerülne hozzánk?

Ki beszél hozzád az egérlyukból

A beszélőnek nincs neve. Negyvenéves, nyugalmazott kishivatalnok, egy pétervári bérházban él egyedül, egy kis örökségből, amiből épp csak kijön. Az első mondataiban ezt mondja magáról: „Beteg ember vagyok... Gonosz ember vagyok. Visszataszító ember vagyok.” Aztán a következő bekezdésben visszavonja. Nem is gonosz. Sosem tudott az lenni rendesen, ahogy jó sem, hős sem, féreg sem. Semmi sem tudott lenni egészen, és éppen ez a panasza.