Bűn és bűnhődés

Bűn és bűnhődés

A fiú, aki megszámolta a lépéseket

Egy fiatal férfi megszámolta, hány lépés vezet az albérlete ajtajától egy másik ház kapujáig. Hétszázharminc. Nem körülbelül. Pontosan hétszázharminc.

Aki ilyet csinál, az már hetek óta nem alszik rendesen. Rogyion Raszkolnyikov egy hónapja rója ugyanazt az útvonalat a fullasztó szentpétervári nyárban, és közben azt hiszi magáról, hogy csak gondolkodik. Aztán egy délután, útközben, egy részeg utánakiált a szekérről: „Hé, te német kalapos!” A fiú megdermed. Nem a szégyentől. Attól, hogy a kopott, ócska cilindere feltűnő. Hogy könnyen megjegyzik. Hogy valaki később emlékezni fog rá.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Egy ember, aki gyilkosságra készül, nem attól retteg, hogy embert fog ölni. Attól retteg, hogy a kalapja miatt felismerik. Dosztojevszkij néhány oldallal a regény kezdete után megmutatja a teljes emberi elmét: a nagy döntés valahol lent már megszületett, a felszínen pedig apróságok kavarognak. „Ilyen semmiségeken múlik minden” mondja magának a fiú, és nem is sejti, mennyire igaza van.

Ez a jelenet 1866-ban jelent meg először, folytatásokban, egy orosz folyóiratban. A szerzője akkor negyvenöt éves volt, és néhány éve tért haza a szibériai kényszermunkáról. Előtte végigcsinált egy színlelt kivégzést is: a vesztőhelyen, az utolsó pillanatban érkezett meg a kegyelem. Dosztojevszkij tehát nem a könyvtárban tanulta meg, milyen az, amikor valakinek egyetlen élete marad, és abban egyetlen rossz döntés.

A Bűn és bűnhődés a világ egyik legolvasottabb regénye, és a legtöbben úgy emlékeznek rá, hogy „az, amelyikben a diák megöli az uzsorásnőt”. Ez nagyjából annyira pontos, mintha a Rómeó és Júliát úgy mesélnénk el, hogy két tinédzser rosszul időzített. A gyilkosság az első hetven oldalon megtörténik. Utána még ötszáz oldal jön. És éppen az az ötszáz oldal az, amiért ezt a könyvet másfél évszázada olvassák.