Az önző gén

Az önző gén — összefoglaló

Egy könyv, ami három éjszakát elvett egy idegentől

Egy ausztrál olvasó levelet írt Richard Dawkinsnak. Azt írta, hogy a könyv, amit most te is a kezedben tartasz, egy depressziós időszakot indított el nála. Lerombolta a hitét, kihúzta a lába alól a talajt, és napokig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az élet hideg és értelmetlen. Egy külföldi kiadó pedig bevallotta: három éjszakán át nem jött álom a szemére, miután elolvasta. Nem horror volt. Nem thriller. Egy könyv... az evolúcióról.

Mi az, ami ennyire fel tud kavarni egy felnőtt embert egy biológiakönyvben? A válasz egyetlen mondatban ott van: te nem az életed főszereplője vagy, hanem a hordozója valaminek, ami nálad sokkal régebbi és sokkal makacsabb. A génjeidnek. Dawkins szerint a tested egy túlélőgép, amit apró, halhatatlan utasok építettek maguknak, hogy átszállítsák magukat a következő nemzedékbe. És ez a gondolat vagy összetör, vagy felszabadít. A könyv pontosan arról szól, hogy miért lehet a végén mégis a második.

Ez az összefoglaló három nagy kérdésre keres választ. Először: ki vagy mi az igazi főszereplője az evolúciónak, ha egyszer nem te? Másodszor: ha tényleg önző gének építettek, akkor honnan jön a szeretet, az áldozat, a segítség, amit nap mint nap látsz az emberekben és az állatokban? És harmadszor, a legfontosabb: ha mindezt megérted, mit kezdesz vele a saját életedben? Mert Dawkins legmélyebb állítása nem az, hogy rabszolgák vagyunk. Hanem az, hogy mi vagyunk az egyetlen lény a Földön, amelyik fellázadhat a teremtői ellen.

A cím, amit szinte mindenki félreért

Kezdjük egy félreértéssel, mert ez az egész könyv kulcsa. A cím nem azt mondja, hogy „légy önző". Nem azt mondja, hogy az ember alapból egy számító, kapzsi lény, aki csak magára gondol. Dawkins maga is bevallja évek múlva, hogy a kiadója, Tom Maschler eredetileg más címet javasolt: „A halhatatlan gén". És lehet, hogy igaza volt. Mert a hangsúly nem az „önző" szón van, hanem a „gén" szón.