A köpönyeg

Van a te irodádban is egy ilyen ember. Az, aki minden reggel ugyanabban a kicsit kifakult kabátban érkezik, leül a sarokba, és csendben dolgozik. Nem szól közbe a megbeszéléseken. Nem küzd az előléptetésért. Amikor a többiek ebédelni mennek, ő marad, és befejezi, amit elkezdett. Tudod a keresztnevét, de a vezetékneve már bizonytalan. Évek óta látod, mégsem tudnál róla egyetlen igazi mondatot sem mondani. Aztán egy nap nem jön be többé, és kiderül, hogy senki sem tudja pontosan, mi történt vele.

Nyikolaj Gogol 1842-ben pontosan erről az emberről írt egy elbeszélést. „A köpönyeg” a címe, és lehet, hogy ez a világirodalom legfontosabb száz oldala arról, mit teszünk azokkal, akiket nem veszünk észre. Egy szürke kis hivatalnokról szól, akit a saját kollégái sem tartanak igazán embernek, és aki egyetlen vágyat enged meg magának egész életében: egy meleg kabátot a pétervári télre. A történet nem ad neked tanácsot, nem sorol fel lépéseket. Egyszerűen odaültet egy láthatatlan ember mellé, és nem enged felállni, amíg meg nem látod benne magadat, a kollégádat, a beosztottadat. Ennél kényelmetlenebb és hasznosabb tükröt ritkán tart eléd egy könyv. És bár majdnem kétszáz éves, minden mondata pontosan a mai munkahelyről, a mai státuszhajszáról, a mai közönyről szól.

A láthatatlan ember

A főhőst Akakij Akakijevicsnek hívják, a vezetékneve Basmacskin. Gogol szándékosan nevetségessé teszi már a nevét is, és érdemes végighallgatni, hogyan. A keresztségnél a szülők végigmentek a naptáron, de minden név olyan furcsának tűnt nekik, hogy végül egyszerűen az apja után nevezték el a gyereket. Így lett Akakij Akakijevics, vagyis a név önmagát ismétli, mintha a sors már a bölcsőnél kijelentette volna: ebből az emberből semmi új nem lesz, csak a régi még egyszer. Gogol gúnyosan hozzáteszi, hogy a kisfiú sírva fakadt, és olyan grimaszt vágott, mintha már akkor sejtené, hogy alacsony rangú hivatalnok lesz belőle.