Miért szeretünk?

Miért szeretünk?

Egy fiatal nő ül egy konferenciaterem asztalánál, és csendben, mozdulatlanul zokog. A haja kócos, az arca színtelen, néhány kilót fogyott az elmúlt hetekben. Helen Fisher, az antropológus, néhány hónappal korábban betolta ezt a nőt egy agyszkennerbe, amikor még fülig szerelmes volt egy Michael nevű férfiba. Akkor a szkennelt agya úgy világított, mint egy tűzijáték. Most Michael elhagyta. A nő felnéz, és csak ennyit mond: „Egy gombóc boldogtalanság ül a mellkasomban.”

Aztán történik valami, amit Fisher sosem felejt el. Megkéri a nőt, hadd szkenneljék be újra, most már elhagyott szerelmesként. A nő beleegyezik. A vizsgálat után leugrik az asztalról, kirohan az épületből, ott hagyja az ötven dollárt is, amit a részvételért kapott volna. Fél óra múlva visszajön, és a dühe már nem Michaelre irányul, hanem Fisherre: „Maga miért akarja ezt egyáltalán tanulmányozni?” Ekkor jön rá Fisher a könyv egyik legmélyebb igazságára. A szerelem ellentéte nem a gyűlölet. A szerelem és a gyűlölet ugyanazon az agyi pályán futnak, csak ellenkező irányba. Az igazi ellentét a közöny, az pedig egy teljesen másik úton halad.

Helen Fisher évtizedeket töltött azzal, hogy egyetlen kérdésre választ találjon: mi történik valójában az agyunkban, amikor szeretünk? Nem költőként, nem filozófusként, hanem tudósként. Kollégáival több mint negyven fülig szerelmes ember agyát szkennelte be, és ami kiderült, az fenekestül felforgatja, ahogyan a szerelemről gondolkodunk. Ez az összefoglaló három nagy kérdést jár körül. Miért olyan ellenállhatatlan a szerelem, hogy még az éhségnél is erősebb lehet? Miért fáj a szakítás szó szerint úgy, mint egy fizikai seb? És mit kezdhetsz mindezzel a tudással a saját életedben, már holnap reggeltől?