Kék óceán stratégia

Kék óceán stratégia

Egy montreali utcán, valamikor a nyolcvanas évek elején, egy fiatal férfi gólyalábon egyensúlyozott, tüzet nyelt, és harmonikázott a járókelőknek. Guy Laliberté-nek hívták, és nem volt semmije azon kívül, hogy hitt valamiben, amit más még nem látott. A cirkusz akkoriban haldokló műfaj volt. A nézőszám zuhant, az állatvédők kampányoltak, a gyerekek inkább a tévé és a videojátékok elé ültek, a sztárartisták pedig egyre drágábbak lettek. Bárki, aki abban az iparágban dolgozott, ugyanazt mondta volna: itt nincs jövő, ezt a hajót elnyelte a tenger.

Laliberté nem ezt látta. Néhány év múlva a Cirque du Soleil annyi bevételt termelt, amennyit a Ringling Bros. nagyjából száz év alatt épített fel. Több mint százötvenmillió ember látta, háromszáznál is több városban. És mindezt nem úgy érte el, hogy elhódította a régi cirkuszok közönségét. Egyszerűen kitalált egy új közönséget: felnőtteket és cégeket, akik színházjegy árát is hajlandók voltak fizetni egy estéért. Nem a versenytársakat verte meg. Eltüntette magát a versenyt. Erről szól ez az egész könyv, és erről szól a következő háromnegyed óra is.

Tedd fel magadnak a kérdést egy pillanatra. Hányszor ültél már le egy üzleti tervvel, vagy akár csak a saját karriereddel, és úgy gondolkodtál, hogyan lehetnél egy fokkal jobb a többieknél? Hogyan adhatnál kicsit többet, kicsit olcsóbban, kicsit gyorsabban? Ez a természetes ösztönünk. Csakhogy ez pontosan az a gondolkodás, amely a véres vízbe húz vissza. Kim és Mauborgne tizenöt éven át, több mint száz év adatát és százötvennél is több nagy üzleti lépést elemezve jutott el egy zavarba ejtően egyszerű felismeréshez. A legnagyobb nyertesek nem jobban játszották a játékot. Új játékot találtak ki. És ami a legjobb, ezt nem a szerencse vagy a zsenialitás döntötte el, hanem egy megtanulható gondolkodásmód, amelyet a következő percekben darabokra szedünk.