Boldogság, mint cégkultúra

Boldogság, mint cégkultúra

A kilencéves féregtenyésztő

Kilencévesen Tony Hsieh kibélelt egy homokozót csirkehálóval, megtöltötte sárral, és nyers tojássárgáját adott a benne lakó gilisztáknak. Valahol azt olvasta, hogy a tojássárgájától gyorsabban szaporodnak. Száz gilisztát rendelt harminchárom dollárért, egy órányira autózott értük egy versenytárs farmra, aztán türelmesen várta, hogy a saját kis birodalma beinduljon. Harminc nap múlva kihordta a sarat, és egyetlen gilisztát sem talált. Vagy átbújtak a hálón, vagy megették őket a tojás szagára odacsődülő madarak.

Ez volt az első csődje, és pontosan azért érdemes vele kezdeni, mert a könyv egész íve benne van. Egy gyerek, aki nem azért vág bele dolgokba, hogy gazdag legyen, hanem mert élvezi az építést, a kísérletezést, a „mi lenne, ha” izgalmát. A pénz mindig csak következmény volt, soha nem cél. Hsieh ezután a szülei kacatjait árulta garázsvásáron, újságot adott ki narancssárga papíron (négy példányt vett meg valaki), kitűzőket gyártott levélben rendelésre, és középiskolásként havi kétszáz dollárt keresett ezzel. Minden életszakaszában futott egy üzleti kísérlet.

A kitűzőbolt két leckét adott neki. Az egyik a haszonkulcsé. Egy huszonöt centbe kerülő kitűzőt egy dollárért adott el, és a magas árrés meg a postai, személyes találkozás nélküli működés tette széppé az üzletet. A másik a tévedés ára. Amikor a magazinban nyolcszáz dollárért hirdetett egy bűvésztrükköt, és összesen egyetlen rendelés érkezett, megtanulta a gőg fogalmát. Nyolcszáz dollár, ahogy ő számolta, huszonnégy féregfarmnak felelt meg. A korai csődök nem keserítették el, hanem tanították. Ahogy a kedvenc idézete tartotta Edisontól: „A kudarcaimon át jutottam a sikerig.”