Útmutató a jó élethez

Képzeld el azt a péntek estét, amikor végre megkaptad az előléptetést. Felhívtad a szüleidet, bontottál egy üveg jó bort, és lefekvés előtt még egyszer elolvastad a levelet a magasabb fizetésről. Boldog voltál, igazán. Aztán eltelt három hét. A magasabb fizetés ma már a normál fizetésed. A pozíció, amiért hónapokig hajtottál, mostanra csak a munkahelyed. És a fejedben máris ott motoszkál a következő cél: egy még jobb cím, egy nagyobb lakás, egy autó, ami nem öt, hanem két éves.

Ez nem a te hibád. Ez egy beépített hiba az emberi fejben, és majdnem mindenki ennek a foglya. Vannak azonban olyanok, akik kétezer évvel ezelőtt rájöttek, hogyan lehet kilépni ebből a körből. Nem szerzetesek voltak, hanem ügyvédek, politikusok, üzletemberek, egy volt rabszolga és egy római császár. Sztoikusoknak hívták őket, és pontosan azokkal a gondokkal küzdöttek, amelyekkel te a reggeli dugóban: irigységgel, sértődöttséggel, halálfélelemmel, és azzal a fárasztó érzéssel, hogy sosem elég az, amink van.

William B. Irvine amerikai filozófiaprofesszor élete ötödik évtizedében, ötvenes évei felé botlott bele ebbe a bölcsességbe. Egy regényt olvasott, Tom Wolfe „A teljes ember” című könyvét, amelyben az egyik szereplő véletlenül rátalál a sztoikus Epiktétoszra, és elkezdi szajkózni a tanait. Irvine kíváncsi lett. Azt várta, hogy a kutatás végén buddhista lesz belőle, de a sztoicizmust végül jobban illőnek találta a maga elemző, racionális természetéhez. Ebből a felfedezésből született az „Útmutató a jó élethez”, egy könyv, amely nem ókori szöveggyűjtemény, hanem használati utasítás a fejedhez.

A használati utasítás, amit senki sem adott a kezedbe