Késleltetett jutalom

Késleltetett jutalom – Joachim de Posada

A negyvenéves kísérlet, ami megjósolta a gyerekek életét

1960-as évek közepe, Stanford Egyetem. Egy fehér köpenyes pszichológus, Walter Mischel, leültet egy négyéves kisfiút egy üres szobában egy kis asztalhoz. Az asztalon egyetlen pillecukor. A kutató halkan elmondja a szabályt: elmegy a szobából körülbelül tizenöt percre. Ha a kisfiú addig nem eszi meg a pillecukrot, visszajövetelkor két pillecukrot kap. Ha viszont nem bírja kivárni, megeheti az egyet, de akkor nincs második. Utána becsukja az ajtót, és otthagyja.

A kisfiú egy ideig csak bámulja a pillecukrot. Aztán megszagolja. Aztán megemeli. Kicsit megnyalja. Az asztal alá bújik. Énekel magának. Elfordítja a fejét. Az arcára ráül a gyötrelem. Van, aki tizenöt másodpercet bír ki. Van, aki tizenöt percet. A felvételeken, amiket Mischel később híressé tett, látni lehet, ahogyan a gyerekek rángatják a hajukat, takarják el a szemüket, vagy óvatosan megérintik a pillecukrot, hogy aztán gyorsan visszahúzzák az ujjukat, mintha megégette volna őket. Egyes kutatók szerint a kísérlet egyik legmegindítóbb része az, hogy ezek a gyerekek már négyévesen pontosan tudják, mi folyik bennük. Csak nem tudják még megnevezni.

Eddig a pontig ez egy aranyos pszichológiai kísérlet. A fordulat akkor jön, amikor Mischel csapata évtizedekkel később visszakeresi ezeket a gyerekeket. Kiderül valami, amire senki nem számított. A pillecukrot kivárók felnőttként magasabb SAT-pontszámokat értek el. Jobb egyetemekre kerültek. Kevesebbet drogoztak. Kevésbé lettek elhízva. Kevésbé váltak el. Magasabb jövedelemmel rendelkeztek. Stabilabb kapcsolatokat tartottak fenn. Harmincéves korukra szinte minden mérhető életmutatóban megelőzték a pillecukor-evőket. Negyvenéves korukban pedig a kép még tisztább lett. Nem az számított, hogy valaki gazdag vagy szegény családba született. Nem az, hogy városba vagy vidékre. Az számított, hogy négyévesen tudott-e várni.