Így szólott Zarathustra

Így szólott Zarathustra

1881 augusztusában egy negyvenhez közeledő, félvak német férfi sétált a svájci Silvaplana-tó partján. Nem volt állása. Nem volt felesége. Alig akadt olvasója. A migrén hetente több napra ágyba döntötte, a szeme annyira megromlott, hogy időnként diktálnia kellett. Az orvosok tanácstalanok voltak, ő pedig évek óta vándorolt panziók és bérelt szobák között, mindig oda, ahol a levegő jót tett a fejének.

Aznap megállt egy hatalmas, piramis alakú kőtömbnél. A kő ma is ott áll a tóparton, jó hárommétres. És ott, annál a kőnél, eszébe jutott valami, amitől megrémült. Hazament, elővett egy papírt, és a lap tetejére ezt írta: „Hatezer lábbal az ember és az idő felett.” Nagyjából ezernyolcszáz méter magasan. Aztán leírta a gondolatot. Aztán másfél évig nem merte kimondani senkinek.

A férfit Friedrich Nietzschének hívták. A gondolat, ami annál a kőnél megtalálta, nem elmélet volt, hanem kérdés. Egyetlen kérdés, ami elé oda lehet állítani bárkit, és a válaszából kiderül, hogy az illető szereti-e az életét, vagy csak elviseli. Két évvel később ebből a kérdésből lett egy könyv, amit Nietzsche a saját főművének tartott, és aminek a főhőse egy hegyről lejövő perzsa próféta.

Ez a könyv nem tankönyv és nem értekezés. Regény, prédikáció és zenemű keveréke, tele állatokkal, kötéltáncosokkal, törpékkel és éjféli harangszóval. Három nagy kérdésre keresi a választ. Mihez kezdjünk magunkkal, ha kiderül, hogy senki nem mondja meg felülről, mi a jó és mi a rossz? Hogyan lesz valakiből olyan ember, aki nem sodródik, hanem maga szabja a saját mércéjét? És a legnehezebb: mit kell tenned azért, hogy az életedet ne végigszenvedd, hanem még egyszer kérd?