Candide

A férfi, aki mindenre azt mondta, hogy így a jó

Képzelj el egy kollégát, akit biztosan ismersz. Elbocsátják, és bólint: „Ez biztosan jó valamire.” Tönkremegy egy projektje, amibe két évet ölt, mire csak annyit mond: „Minden okkal történik.” Leég a lakása, és arról beszél, hogy a tűz legalább megtisztította a régi dolgoktól. Csodálod a nyugalmát, aztán egy idő után már nem. Rájössz, hogy ez nem bölcsesség. Ez egy páncél, ami megakadályozza, hogy bármin is változtasson.

Voltaire 1759-ben pontosan ezt az embert írta meg, és Pangloss mesternek nevezte el. Csakhogy a könyve, a Candide, nem egy karakterről szól. Egy korszak legdivatosabb gondolatáról szól, arról a meggyőződésről, hogy „minden lehetséges világ legjobbikában élünk”. Voltaire hatvanöt évesen, egy harmincezer halottat követelő földrengés árnyékában fogta a tollat, és úgy döntött, hogy ezt a gondolatot nem érvekkel cáfolja meg, hanem nevetségessé teszi. A végeredmény a világirodalom egyik legmulatságosabb és legkegyetlenebb könyve lett, alig százötven oldalon. Aki azt hiszi, hogy minden szenvedés valami rejtett jót szolgál, az előbb-utóbb a szenvedés cinkosává válik.

Az a meglepő, hogy ez a több mint kétszázötven éves szatíra ma is működik. Mert mi is ugyanazokat a mondatokat mormoljuk, amikor nem akarunk szembenézni a valósággal. „Majd jóra fordul.” „Minden a helyére kerül.” „Hidd el, így kellett történnie.” Voltaire könyve egyetlen óriási kérdést tesz fel: vajon ezek a mondatok megvigasztalnak, vagy megbénítanak? És ha megbénítanak, akkor mi a helyettük járható út? A válasza meglepően egyszerű, és a könyv utolsó hat szavában rejlik. De ahhoz, hogy megértsük, előbb végig kell járnunk Candide pokoljárását.