Az élet rövidségéről

Az élet rövidségéről

Sextus Turannius kilencvenéves volt, amikor végre megkapta azt, amire egész felnőtt életében várt.

Római hivatalnokként dolgozott, a birodalom gabonaellátását felügyelte. Aprólékos, megbízható, fáradhatatlan ember hírében állt. Évtizedeken át hajókat várt, raktárakat számolt, listákat egyeztetett. Aztán egy nap a császár elengedte. Nyugdíj. Szabadság. Pontosan az az állapot, amiről a legtöbben ábrándozunk fél ötkor, a képernyő előtt.

Turannius hazament, lefeküdt az ágyára, és összehívta a háza népét. Majd megkérte őket, hogy sirassák el. Nem jelképesen. Valódi gyászszertartás zajlott a saját házában, egy élő ember fölött. A siratás pedig addig nem állt le, amíg a hivatalát vissza nem kapta.

Kétezer éve halt meg ez az ember, a története mégis kényelmetlenül ismerős. Turannius nem volt bolond. Pontosan tudta azt, amit sokan sejtünk magunkról, de nem mondunk ki: ha elveszik tőlünk az elfoglaltságot, alatta nem marad semmi. Se ember, se élet. Csak egy üres délelőtt, amivel nem tudunk mit kezdeni.

Lucius Annaeus Seneca azért jegyezte fel ezt a jelenetet, hogy fájjon. Három kérdésre keresi a választ, és mi is ezekre keressük. Miért érezzük kevésnek az időt, amikor valójában bőven kapunk belőle? Mit csinál az emberrel az évtizedekig tartó elfoglaltság? És mihez kezdjünk, ha a belső nyugalmat nem lehet megvenni, kiharcolni vagy kivárni?

Egy dolgot érdemes előre tudni. Ez a kötet nem egyetlen írást tartalmaz, hanem hármat. A címadó esszét az idő elpazarlásáról, egy vigasztaló levelet Seneca édesanyjához a száműzetéséből, és egy hosszú beszélgetést a lélek nyugalmáról. Ugyanaz a gondolat feszül mind a háromban, csak más-más oldalról világítva.