Az EGO az ellenség

Ego az ellenség — Ryan Holiday

1864 telén William Tecumseh Sherman tábornok az egyik legelismertebb ember volt egész Amerikában. A polgárháború végéhez közeledett, és Sherman a Konföderáció szívébe vágott be azokkal a taktikákkal, amelyeket két évtizeddel korábban, névtelen és unalmasnak tűnő állomáshelyein tanult meg. Hálás ország várakozott. A sajtó ünnepelte. Politikusok keresték a társaságát.

Aztán megkezdődött a nyomás. Többen is rábeszélték, hogy induljon az elnöki posztért. Az ajánlat nem volt légből kapott; komoly emberek komolyan tárgyaltak róla. A legtöbb tábornok, aki odáig jutott, ahol Sherman, már igent is mondott volna. Meg lehet fogni az egyszer elérhető hullámot, ez az, amire egy egész életben vártunk.

Sherman visszautasította. Nem visszautasította az érdeklődést, hanem egyenesen kizárta. Az egyik biográfusa idézi a választ, amelyet közzétett: „Ha jelöltnek állítanának, nem fogadnám el, ha megválasztanának, nem szolgálnék." Nem diplomácia, nem szerénység. Sherman pontosan tudta, mi az, amiben értéket teremt, és tudta, hogy nincs sem vonzódása a politikához, sem tehetsége a Fehér Ház játszmáihoz. Más verseny volt ez, mint amelyikben egész életében győzött.

Ulysses Grant, a másik nagy háborús hős, más utat választott. Megpályázta az elnökséget, megnyerte, majd elnöksége az amerikai történelem egyik legkorruptabb és legboldogtalanabb korszakává vált. Grant kiváló tábornok volt, éppen azért, mert nem értett a politikához, mert egyenesen gondolkodott egy ingoványos közegben. De a siker mámorának az a halvány hangja, amely azt súgja, hogy most már mindenre képes vagyok, más irányba hajtotta. Végül pénzügyi csőddel, személyes botrányokkal és rákkal küzdve, versenyt futva a halállal, fejezte be az életét, miközben memoárját írta, hogy a lányait ne hagyja pénz nélkül.