A boldogság művészete

A boldogság művészete

A jelenet, ami mindent elmond

Howard Cutler, a nyugati pszichiáter, egy fülledt júliusi délutánon érkezik a Dalai Láma dharamszalai otthonába. Izzad, fáradt, ingerült, a páratartalom nyomasztja, és azonnal rá akar térni a lényegre. A Dalai Láma ellenben derűs. Ül, teát iszik, mosolyog. Cutler felteszi a kérdést, ami az egész könyv gerincét alkotja: tényleg lehet tréningezni az elmét boldogságra?

Egy másik találkozón Cutler egy tipikus nyugati pszichiáter módján bemutat egy bonyolult esetet. Egy nőt, aki évek óta önpusztító mintákban él. Várja a nagy diagnózist, a kategóriát, a mechanizmust. A Dalai Láma hosszan hallgat, aztán vállat von és nevetve azt mondja: "nem tudom". Cutler ledermed. A saját szakmai reflexei pattognak benne. Erre nem lehet "nem tudom"-mal válaszolni. A Dalai Láma érzi a feszültséget, és csendesen hozzáteszi, hogy a nyugati elme egy dolgot nem tud elengedni. Azt a meggyőződést, hogy mindenre van egyetlen, tiszta magyarázat. Hogy a szoba, amiben kerested a kulcsot, biztosan tartalmazza a kulcsot. És ha nem találod, akkor is tovább keresed, mert már eldöntötted, hogy ott van.

Ez a jelenet a könyv esszenciája. Két világ ül le egymással szemben. Egy nyugati, aki problémákat akar megoldani. Egy keleti szerzetes, aki nem problémákat lát, hanem elmeállapotokat. Az egyik azt hiszi, a boldogság szerencse kérdése. A másik azt mondja, a boldogság készség, és gyakorolható, mint a futás vagy a zongorázás.

A könyv ebből a feszültségből született. Cutler, a pszichiáter, tíz éven át beszélget a Dalai Lámával, és közben folyamatosan ütközik a saját szakmai előítéleteivel. Érdemes lelassítani és megnézni, mi történt vele az első hónapokban. Ő ugyanis kategóriákban gondolkodik. DSM-kritériumok, diagnózisok, differenciáldiagnózisok, gyógyszerezési protokollok. Ebben a rendszerben működött tizenöt évig. A Dalai Lámához úgy érkezett, hogy ugyanezzel a rendszerrel fog dolgozni. Felsorakoztat egy páciens eseteket, kap rájuk egy keleti megközelítést, megírja a könyvet. Ehelyett a Dalai Láma újra és újra elmozdítja a párbeszédet a diagnózis szintjéről a létszintre. Nem arra kíváncsi, mi baja van a páciensnek. Arra kíváncsi, milyen elmeállapotban él a páciens általánosan, milyen szokások működnek benne, mit gyakorol napi szinten.