Extreme Ownership

Teljes felelősség

Jocko Willink és Leif Babin

Ramadi, Irak, 2006 hajnala. Tankok, lángoló gumiabroncsok, porfelhő, és gépfegyverropogás. Jocko Willink, a Navy SEAL Task Unit Bruiser parancsnoka egy ajtóhoz lép, és berúgja. Bent nem ellenséget talál. Hanem a saját egyik SEAL szakaszának főnökét, akinek tágra nyílt szeme mindent elárul. Most történt meg a katonai bűnök legnagyobbika. Kék a kéken. Saját tüzérség. Egy iraki katona halott, többen sebesültek. Egy SEAL arcán fél centiméterre futott el a halál egy ötvenes kaliberű lövedéke előtt.

Jocko visszamegy a bázisra, és összeállít egy beszámolót. Hosszú a lista. A felderítés rossz koordinációja. Az iraki egység, amelyik átlépte a határát. A SEAL mesterlövész csapat, amelyik nem azonosította a célt. A tengerészgyalogosok, akik leadták a tüzet. Mindenki hibázott. De valakit meg kell nevezni.

A magas rangú parancsnokok megérkeznek. A sebesült SEAL, bekötözött arccal, az első sorban. Csend. Jocko előrelép, és felteszi a kérdést.

„Kinek volt a hibája ez?”

Az egyik SEAL felemelkedik: „Az enyém. Nem azonosítottam pozitívan a célt.” Jocko: „Nem. Nem a te hibád. Kinek volt a hibája?” A rádiós: „Az enyém. Korábban kellett volna közölnöm a pozíciónkat.” „Nem. Nem te.” Egy harci tanácsadó: „Az enyém. Nem tartottam kontroll alatt az irakiakat.” „Nem. Nem te.”

Jocko mélyet sóhajt. „Tudjátok, kinek a hibája ez? Egyetlen embernek. Az enyém. Én vagyok a parancsnok. Én vagyok a felelős mindenért. És megígérem, hogy soha többé nem fog ilyen történni velünk.”

A parancsnokok eldobhatták volna. Helyette megtartották. A SEAL-ek pedig, akik nem várták, hogy magára vegye a felelősséget, attól kezdve még jobban tisztelték.