Bátor vezetés

Dare to Lead — összefoglaló

Negyvenen fáradtak voltak, tizenöten magányosak

DeDe Halfhill ezredes az első parancsnoki évében állt egy terem közepén, nagyjából negyven katona előtt. Az amerikai légierő bázisán aznap semmi rendkívüli nem történt. Az egyik fiatal katona feltette a kérdést, ami mindenki fejében ott volt: mikor lassul már le ez a tempó, mert nagyon fáradtak vagyunk.

Halfhill megkérte őket, hogy aki fáradt, emelje fel a kezét. Szinte minden kéz felment.

Idáig ez egy teljesen szokványos jelenet. Aztán az ezredesnek eszébe jutott egy cikk, amit nem sokkal korábban olvasott. Azokban a cégekben, ahol az emberek tömegesen panaszkodnak kimerültségre, gyakran nem is a kimerültség az igazi baj. Hanem a magány. A magány ugyanis fáradtságnak álcázza magát. Szóval feltett még egy kérdést, egy olyat, amit egy katonai bázison nem szokás. Megkérdezte, ki magányos közülük.

Negyvenből legalább tizenöten emelték fel a kezüket.

Halfhill nem pszichológus. Saját bevallása szerint fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel. Ott állt egy csapat katonával, akik az imént vallották be, hogy magányosak, és neki nem volt kész válasza. Nem is adott. Annyit mondott, hogy ő sem tudja a megoldást, és utána egy órán át arról beszélgettek, mi hiányzik nekik egymásból. Azóta harminc-negyven alkalommal mesélte el ezt a történetet más-más egységeknél. Mindig ugyanaz a reakció: a teremben valaki lassan bólint, aztán még valaki.

Ez a jelenet Brené Brown könyvének egyik legpontosabb pillanata. Nem azért, mert egy ezredes az érzelmekről beszélt. Hanem azért, mert kiderült valami, amit a szervezetek nagy része szisztematikusan félrediagnosztizál. A csapatod sokszor nem attól van a padlón, amitől hiszed. És addig nem is tudod meg, amíg fel nem teszed a kényelmetlen kérdést.